A Fonó Budai Zeneházból Török Ferenc készített riportot Lányi Györggyel, a Téka együttes 35 éves jubileumi koncertje előtt.

1. A hazai táncház- és népzenei mozgalom egyik úttörő együttese a Téka. Milyen volt ez a 35 év?

Rövidnek tűnik, mégis, mikor végiggondolom azt a sok élményt, tanulást, utazásokat, turnét, hihetetlen emberekkel való találkozást, lepődök meg, mennyire tartalmas volt. Úgy érzem értelmes dolgot csináltam az életemben, sok-sok embernek, zenekarnak segítettem, miközben a mai napig tanulok, hiszen egy élet nem elég arra, hogy azt mondhassam, kész a nagy „MŰ”. Sokat gondolok azokra az emberekre, akik segítették munkámat, Csoóri Sanyitól kezdve, az erdélyi zenészekig, akik tanítottak. Nekünk, mint Téka együttesnek, mindig is fontos volt, hogy azt a zenei élményt adjuk át a hallgatóságunknak, amit mi éreztünk első pillanattól kezdve, amikor eredeti magyar népzenét hallottunk. E mellett köteleztük el magunkat, itt formálódott erkölcsünk, értékítéletünk, és soha nem akartunk divatos zenei irányzatokat meglovagolni. Fontos volt a Tékának, hogy a megszerzett tudásunkat átadjuk a fiatalságnak, egész életünkben tanítottunk, zenésztanfolyamokon, zeneiskolákban, magánemberként szerte a világban. Sok együttes megalakulását segítettük, akik a mai napig is jeles képviselői a magyar népzenei életnek. Ami még a nevünkhöz köthető, hogy létrehoztuk a Téka Népművészeti Tábort, amely mintát adott ilyen táborok létrehozására, így igazán örömmel tölt el, hogy szinte az egész világon, a Téka Tábor mintájára szerveződnek évről-évre hasonló táborok. Persze, az, hogy mi is folytattuk az elődök láttán a táncházainkat hétről-hétre, és legendássá váltak a Téka Táncházak, szintén nagy örömmel tölt el, hiszen olyan hangulatot tudtunk létrehozni, ami sok ember számára meghatározó volt, így folyamatosan központi találkozóhellyé váltunk a népi kultúrát kedvelők körében. Jelenleg a koncertezés felé vettük az irányt, de a tanítás ugyanúgy kitölti az életünket, hiszen meggyőződésem, hogy a fiatalságban a jövő, és minden befektetett energia ezerszeresen fog megtérülni, nem csak számunkra, hanem az egész nemzet számára.
2. 1976-ban (és mai is) a hozzátok hasonló korú srácok elsősorban nagyterpeszben álló szólógitárosok szerettek volna lenni  egy rock’n’roll zenekarban, s nem egy, addig szinte ismeretlen, stílus, kultúra képviselői. Honnan jött az indítatás?

Velem is így volt! Jimi Hendrix, Rolling Stones stb. mind-mind megfogott, és hosszú hajú gitárosként a gimis zenekarban gityóztam. Aztán 17 éves koromban hallottam először eredeti magyar népzenét, és tágra meredt füllel hallgattam, hogy mi ez. Persze, hogy hallottam Kodályról, Bartókról, de a felvételen megszólaló muzsika más érzelmeket közvetített. Tiszta, egyszerű, őszinte, valami hihetetlen kikristályosodott muzsika volt. Úgy hatott rám, hogy először kontrázni, majd dudálni kezdtem, fejest ugrottam a népzenei életbe. Bartók Táncegyüttes, Sebő, Muzsikás együttes, minden táncházban ott voltam, találkoztam a Kassák Klubban Nagy Lászlóval, Csoóri Sándor költőkkel. Megváltozott minden, éreztem ez eddig el volt zárva tőlem. Megváltoztatta az életem, ott hagytam az „aranyat tojó tyúkocskát”, a  fogtechnikusi állásomat, és feltettem az egész életemet, hogy jó népzenész lehessek. Pedig akkori érzésem szerint azt gondoltam, soha nem lehet úgy megtanulni ezt a muzsikát, mint ahogy a nagy mesterektől hallottam.
3. Gondoltatok akkor arra, hogy egy máig ható, élő, és a városi ember számára is értelmezhető dolognak vagytok és lesztek a részesei?

Nem gondoltam! Azt éreztem, hogy nekem ez nagyon tetszik, olyan energiákat szabadít fel bennem, amit soha nem gondoltam volna. Csak csinálni akartam, muzsikálni, tanulni. Hogy mit adtunk mi, mint Téka, a mai embereknek, azt azokból a visszajelzésekből tudjuk, amit ők mondtak, vagy sugároztak felénk. És bizony egyszer csak leesett a tantusz, hogy ez már nem csak a magunk szórakoztatására megy, hanem itt egy komoly közösségformáló erővé váltunk. Fontos az embereknek amit csinálunk, a zenénk sokaknak meghatározó, fontos érzések közvetítői vagyunk. Erkölcsi példát mutatunk, előhozzuk, a már feledésbe merülő íratlan szabályokat, az adott szó becsületét, az egymásra való odafigyelést, amit Erdélyben tanultunk. Éreztük ez hihetetlen felelősség, így teszünk a mai napig is.
3. Vizeli Balázs (később Szeret), Nagy Zoli (később Kolompos) Porteleki Laci (később Muzsikás), Porteleki Zoli (később Méta) a Téka tagja volt míg Ökrös Csaba, az Ökrös Zenekar után hozzátok csatlakozott. Egyszerre elengedő és befogadó a közeg.
Mi visz el embereket innen és mi hoz ide?

Sokáig (15 év), arról voltunk híresek, hogy nem változnak a tagok a Tékában, mégis a sors úgy hozta, hogy bizonyos élethelyzetekben, külső körülmények arra a döntésre juttatott valakit, hogy elhagyja az együttest. Személy szerint, én mindig is sajnáltam, úgy éreztem soha nem fog megváltozni a zenekar összetétele. Mi, az elején „vérszerződést” kötöttünk, hogy mindig együtt maradunk. Persze, akkor semelyikünk nem gondolt egyéb nehézségekre, olyan élethelyzetekre, ami megváltoztatta a Csapatot. Akik jöttek, szívesen jöttek, akik elmentek, azokat meg nehéz szívvel engedtem el. Örülök, hogy jelenleg Soós Andrissal, Kalász Mátéval, Tárnoki Beával és Havasréti Palival muzsikálhatok.

5. Ma már legendássá vált a Téka tábor. Honnan jött az ötlet?

Mindenhonnan kirúgtak minket. Mármint, ahova  bulizni mentünk, ez legyen kocsma, borozó, étterem, házibuli, mert ugye mindenhol muzsikáltunk. Az igazán nagy bulik a rendőrséggel fejeződtek be, és ebből lett elegünk. Szerettünk volna egy olyan helyet találni, ahol, hogyha egy hétig muzsikálunk, akkor sem zavarunk senkit, és nem kapcsolgatják a villanyt, vagy dobják a fémtálcát a földre, hogy záróra. Beszprémi Kati tanácsolta az Őrségben Hegyhátszentjakabot, a Vadása-tó partján, hogy ott aztán tényleg nem zavarunk senkit, és csodálatos hely. Titokban szerettünk volna odamenni kis baráti csapatunkkal, és mire odaérkeztünk 330 ember várt minket. Meglepődtünk, magunkra főztünk, kézműveskedtünk, táncoltunk, zenéltünk, buliztunk, szinte nem aludtunk semmit a nyolc nap alatt. Ez annyira tetszett nekünk, és persze az embereknek is, hogy komolyan elkezdtünk szervezni a táborainkat. Egy évig készítettük elő a következő tábort, minden támogatást, amit kaptunk, a táborra költöttük. Aztán áttettük a tábort Nagykállóba, ahol Makovecz Imre és Ekler Dezső állt mellénk, és Dezső megtervezte és megépítette azokat a csodálatos épületeket, amiért fantasztikus elismeréseket kapott. Aztán 1200 főre bővült a tábor, csodálatos volt. Jött a gondolat, hogy saját területen, saját tábort építsünk, hiszen egy-egy Önkormányzattal  nehezen tudtuk megértetni mi is a tábor lényege, mit szeretnének az emberek, mi a fontos nekünk ebben az egész táborozgatásban. Átmentünk Boldogkőváraljára, és felépítettük egy hasonló helyszínt, mint ami Nagykállóban volt. Majd 19 csodálatos év után úgy döntöttünk, hogy átadjuk a stafétabotot a fiataloknak. Nem könnyű nyolc napig, éjjel-nappal muzsikálni, nem aludni, mindenki igényét kielégíteni, mindenkivel mulatni reggelig, vagy délig, de közben csináld a gyerektáncházat is. Igazából, úgy éreztem, hogy a példamutatás megtörtént, sok-sok tábor alakult, alakul a mai napig is. Igazán örömmel tölt el, hogy úgy is működik valami, ha már mi nem vagyunk ott. Azt mondják: „Maradandót alkottatok!”
6. Sokszínű, nagyon képzett és tehetséges a mai fiatal zenészgeneráció.
Azt lehet látni, hogy bátran és nyitottan társítják az autentikus stílust, a saját kulturális élményeikkel. Másképp közelítenek az alapokhoz, vagy swinget, bluest, kávéházi zenét, stb. „kötnek be” a dalokba. Ez teheti élővé a ma már szinte csak lemezeken létező, a természetes közegét vesztett autentikus népzenét vagy sem?

Drukkolok mindenkinek, aki szeretne valami újat létrehozni. Sok feldolgozást hallottam már jókat is, rosszakat is. Volt ami tetszett, volt ami nem. Mégis azt kell mondjam – persze ez az én véleményem -, hogy az autentikus népzenét, játékmódot nem a múzeumba kell őrizni, hanem használni kell, mindennapjainkba beépíteni, szórakozni rá. Ezek a dalok mindenféle feldolgozás nélkül kifejezik minden korosztály érzelmeit, bánatait, örömeit. Minden élethelyzetre találunk példát, megfelelő szöveget, vagy dallamot. Én például akkor dolgoztam fel gitárosként Jimi Hendrix szólóját, amikor nem tudtam úgy eljátszani, mint ő. Természetesen nehéz szívvel veszi tudomásul az ember, amikor elég mélyre ás a magyar népzenébe, hogy ilyen páratlan kincsesbarlangot, nem találni még egyet, ezt megtanulni, olyan szintre fejleszteni, mint egy olyan muzsikus, aki már 60 éve csak egy falu zenei hagyományát játssza, szinte lehetetlen. Ilyenkor, válaszút előtt állunk: vagy még több tanulás, gyakorlás, és ki tudja mi lesz belőle, vagy dolgozzuk fel a ma divat szerint, hogy mindenki „kajálja”. Talán lesz, akit közelebb hozunk a magyar népzenéhez, de egy biztosan elveszik: Az, amiért elkezdtük az egészet csinálni, az az ősiség, amit elődjeink átadnak nekünk, az a folytonosság, amire Kodály is felhívja a figyelmet, hogy a népzenei műveltséget minden generációnak újra és újra meg kell szereznie magának. Európának szüksége van a sokszínűségre, nekünk meg szükségünk van arra a muzsikára, amitől magyarok vagyunk, ami a miénk, és nincs még egy nemzet, akinek ekkora kincs lenne a kezében. Ezt nem dobhatjuk ki, vagy hígíthatjuk föl! Legyünk büszkék arra, amink van!
7. Te a duda, Havasréti Pali pedig a tekerő köré szervezett egy átfogó projektet és zenekart. Mi van ezekkel az ügyekkel?

Természetesen elsősorban Csoóri Sanyi barátomat kell említsem, hiszen Pali is, és én is nála kezdtünk tekerőzni, és dudálni. Vele karöltve, alakult mind a két zenekar. Ha Béres János bácsi nem alapítja meg az Óbudai Népzenei Iskolát, nem segít a tantervek megírásában, biztosan nem itt tartanánk. Azóta hivatalosan lehet tanítani a magyar népi hangszereket.

Jelenleg sok-sok dudás és tekerős van. Tekerős táborok, duda táborok, sőt közösen is tartunk tábort dudások, tekerősök Kétbodonyban, Pál Pista bácsival. Tekerő és dudakészítők nőtték ki magukat, akik mesteri hangszereket készítenek, pici gyerekek dudálnak és tekerőznek, zeneiskolákban tanítjuk ezeket a hangszereket. Újból él mind a két hangszer, pedig már majdnem kiveszett. Ebben tényleg nagy szerepe van Palinak és nekem. Óvodákba, iskolákba, gimnáziumokba járunk rendszeresen a „Magyarok Muzsikája” ismeretterjesztő műsorunkkal, ahol már pici korban megismerhetik a gyerekek a magyar nyelvterület hangszer és zenei világát. Szerintem ma már a duda láttán nem Skócia, a tekerő láttán pedig nem Franciaország jut eszébe a magyar embereknek. Jó lenne, ha Magyarországon is olyan becsülete volna mind a két hangszernek, mint az említett országokban!