Beszámoló a 20. jubileumi Magonc táborról
Egy csodálatos jubileumi tábort tartottunk, 550 résztvevővel, gyönyörű időjárással, kánikulával, – eső nem esett- tűzgyújtási tilalommal, párakapuval.
Néhány családdal már pénteken megérkeztünk, hogy előkészüljünk a tábornyitásra, hiszen ez évben, a 20. jubileumi táborra, azt volt a célkitűzésem, hogy vegyük fel a Magonc együttes hatodik CD lemezét. Pénzes Géza barátomnak, aki elhozta az egész stúdióját, igen nagy feladat volt, hogy a természet lágy ölén, a tánccsűrben, felvegye a legjobb minőségben, az „Ez van, s más nincs!” című lemezünket.
A nagy rendezkedés után, azért éjszaka muzsikáltunk egy kicsit – akár próbának is lehetett nevezni – a vonósokkal, így nyugodt lelkiismerettel vártuk a másnapot, amikor kezdődnek majd a felvételek.
Érkeztek is szép számmal szombaton a táborlakók, sátrat vertek, az étkezési jegyeket felvették, felfrissítették magukat a büfében, kipihenve az utazás fáradalmait, majd délután négykor kezdődött a tábornyitó. Itt sok-sok információt elmondtam, hiszen sokan először jöttek, és a nagy szabadság mellett, fontos volt, hogy milyen szabályokat érdemes betartani. Nyilván, ha valaki jól akarja érezni magát, nem a hibákat keresi, hanem „Megoldunk mindent!” hozzáállással érkezik, csak jó lehet a tábor. Kértem mindenkit, hogy érezze magáénak a tábort, akár mint házigazda, akkor nem lehet semmi baj. Így is történt.
A tábornyitó után egyből indítottuk a lemezfelvételt, és szépen is haladtunk vele vacsoráig. Este nyolckor kezdődött a táncház, először gyerekeknek, majd felnőtteknek, de igazából mindig ott volt mindenki. A táncházban felvettük az egyik vonós számot, amit közösen énekeltünk, hiszen egy felfokozott állapotban lévő csapat, teljesen más hangulatban tudja előadni a műsorszámot, mint mondjuk álmosan, reggel kilenc órakor. Jól is sikerült! A nap zárása a büfében ért véget, muzsikaszóval, énekléssel.
Vasárnap, a reggeli után, indult a lemezkészítés, és az volt a tervem, hogy minél hamarabb végezzünk a felvételekkel, hogy már hétfőn ne legyen rajtunk az a nyomás, hogy fegyelmezetten, koncentrálva, hiba nélkül muzsikáljunk. Ez jól is sikerült, hiszen estére az összes, úgynevezett tutti szám, amit mindenki zenél, fel volt véve. Hétfőre csak a szóló számok maradtak. Az este természetesen énekszóval, muzsikával, sok-sok beszélgetéssel telt, és a napfelkelte ágyba parancsolt minket.
Észnél kellett legyek, hogy előbb pihenni térjek mint a többiek, hiszen tudtam, hogy hétfő reggel hétkor kelek, kávé, reggeli, és kilenc órakor indul a próba a csűrben. 10.15-kor jöttek a tánctanítók, Antal Roland és Dóri, akik elkezdték a gyerektáncházat, majd indult a szólók felvétele. A szünetekben, és szinte egész nap, kézműves foglakozások (agyagozás, nemezelés, batikolás, tűzzománc ékszerek készítése) zajlottak Kis András és Beke Kata segítségével, persze számháborúk (Horváth András és Horváth Abigél vezetésével), sakkozások, homokozás, játszóterezés is nagyon közkedvelt volt, így a legkisebbek is boldogan játszhattak, arról nem beszélve, hogy az 1 éves Panka unokám itt indult el, bejárva az egész tánccsűrt. Még íjászat és lándzsavetés is volt Balázs Laci felügyelete alatt.
A darazsak igencsak megszerettek minket, rengetegen voltak. Különböző helyeken darázsfészkeket fedeztünk fel, amit nem tudtunk kiirtani, mert nem lehetett elérni a darázsirtó mestert. Így bizony egy pár embert megcsípett a darázs, köztük az én 3 éves unokámat, Dorkát is, de szerencsére senkinek nem lett komolyabb baja, hála Dr. Vadász András tábori orvosunk segítségéért.
A felnőttek közül választotta ki Boka Gábor színi direktor a szereplőket, hogy egy nap alatt, kikkel valósítja meg az esti színházi produkciót, ami persze egész napos próbával, millió ötlettel, igencsak embert próbáló volt. De este nyolc órakor felment a függöny és egy igényes, a nevetéstől a hasunkat fogó, szenzációs darabot láthattunk. Címe, Petőfi Sándor: A helység kalapácsa. Utána indult a táncház, és mivel minden nap délután öttől, egy külön száz négyzetméteres, lepadlózott sátorban, tánctanítás volt a felnőtteknek, ez azt jelentette, hogy az esti táncházban, olyan fergeteges tánc alakult ki, hogy úgy éreztem, Erdélyben vagyok egy jó lakodalomban. Énekelt, táncolt mindenki, őrületes hangulatot varázsolva. A végén mindig elénekeltük a táncház lezáró nótát (Haza is kéne már menni..), összekapaszkodva, hogy az ember elérzékenyült, és a könnyeivel küszködött.
Ezen az estén, amikor már jó sötét volt, indulhatott az éjszakai kirándulás, elemlámpa nélkül, mindenki saját felelősségére. Előre fel kellett iratkozni, hogy kik jönnek, persze a kicsik szülői kísérettel, de tudvalevő volt, hogy az erdei utat „vérfarkasok” szegélyezik, így a visszatérő csapatnak, igazán bátorság próbával is felért, Horváth András és lánya, Abigél segítségével vezetett túra. A csűrben, azért a nagyobb fiatalok, akik már a rock, vagy a blues zene bűvöletében élnek, akár székeken dobolva, bőgőn, gitár kísértettel énekelve adták elő a legszuperebb számokat, az érdeklődök pedig énekkel csatlakozva, rock színpaddá változtatták a tánccsűrt (Agócs Balázs, Agócs Lóci, Győrösi Miska, Vadász Dani). Igaz, a népzenész csapat kitartott a büfében, hiszen a közönség már szinte követelte, hogy muzsikával, énekléssel teljen az éjszaka.
A kedd, a záró koncertről szólt, hiszen itt adtuk elő a felvett teljes lemezünket, és bizony erre délelőtt, délután próbálni kellett, hiszen a felvételen 270-en voltunk, itt pedig kb. 500-an adtuk elő a szép muzsikát. A fotósunk, Isza Feri, ezen a napon vállalta, hogy megörökíti a tábort, és csinálunk egy nagy közös képet is, hogy a lemezborítóra legyenek minőségi fotóink.
Az esti koncerten a tánccsűrben szinte egy gombostűt sem lehetett leejteni, a közönség a csűr bejáratánál kukucskált, szóval jó hangulatú, szuper koncertet adtunk. A végén egy hatalmas kalács érkezett, ami egy óriás 20-as formájú volt. Kis darabokra szelve kapott mindenki, remélem nem marad ki senki. Volt még egy meglepetés, kaptam egy újabb Magoncos pólót, kis nedű kíséretében, de egyszercsak behoztak egy óriási becsomagolt emlékfát, amit Balázs Laci segítségével, Tordai Jancsi, helybéli fafaragó készített. Rajta egy mag, amiből kifejlődik egy tulipán, gyönyörűen kifaragva. Ezt az emlékoszlopot, a tábor területén, egy méltó helyre felállítjuk majd.
Indult a táncház, majd igaz, hogy tábortűz lobbanhatott volna fel – de a tűzgyújtási tilalom miatt ez nem volt lehetséges – így Babik Jani ötletére, fáklyákkal körberakott körön gyulladtak ki a fények, amit körbetáncoltak, és a végén Agócs Balázs csapata belecsapott az elmaradhatatlan slágerturmixba. A táncház az ebédlőben folytatódott, majd a büfében, és mondhatom, hogy emlékezetes éjszakát éltünk meg.
Szerdán egy rövid eligazítás, műsorértékelés után, indult a sátrak lebontása, összepakolása. 11 órakor találkoztunk a büfénél és elkezdődött a tábor kitakarítása. Minden jelentkező gyerek kapott szemetes zsákot, és a tábor legtávolabbi pontjáról indulva, csatárláncba, összeszedték a szemeteket, hogy tisztán adhassuk át a tábort. Én a büfében vártam rájuk, és jégkrémmel jutalmaztam őket. 80 jégkrém fogyott! Ebéd után mindenki elindult haza, talán kissé fáradtan, de csodálatos élményekkel.
A sok vezényléstől nem bírtam felemelni a jobb kezemet, amit itthon profi segítséggel, egy jó masszázzsal, köpölyözéssel, úszással, két nap alatt rendbe hoztam!
Köszönöm a helybélieknek a segítséget, szervezést, kajajegy kiosztást, a zöldség, – gyümölcs, – dinnye, – kukorica árusítást, a büfé fantasztikus kínálatát, a napi ételek minőségét, a takarítást, és köszönöm minden egyes résztvevőnek, gyerekeknek, felnőtteknek ezt a csodálatos élményt! A szülői zenekart is hatalmas dicséret illeti, igazán gyönyörűen muzsikáltak a felvételen, a délutáni tánctanításokon és az éjszakai bulikban is! A tánctanítók Antal Roland és felesége Dóri olyan profin tanítottak, lebontva a táncot mindenki igényére, hogy minden elismerésem az övék, és ígérték, hogy a következő táborra is jönnek!
A darázs problémát, már most megígérték, hogy jövőre megoldják! Úgy legyen!
Következő tábor: 2025 augusztus 9-13-ig lesz! Üdv. Gyuri bácsi
U.I.: Aki fotózott, vagy videó felvételt készített, kérem juttassa el hozzám, névvel ellátva, hogy közkincsé tegyük!