A Téka együttesben akkor merült fel a tábor gondolata, amikor minden helyről, ahol éjszaka muzsikálni akartunk, hol finoman, hol keményebben, de kijjebbrugdaltak. Beszprémy Kati ajánlotta, – annak idején a Téka klubban a kézműves foglalkozásokat vezette -, hogy ő tud az Őrségben egy helyet, ahova érdemes volna elzarándokolni. Itt nem zavarunk senkit, a táborhely távol van a falutól, pont ideális 20-30 ember számára, akik addig szeretnének muzsikálni, énekelni, ameddig kedvük tartja. Így kerültünk 1983-ban Hegyhátszentjakabra, a Vadása-tó partjára. Az ottani tanácselnök Tolvaj elvtárs szívesen fogadott, de amikor látta, hogy mi is meglepődtünk, hogy 300-350 fiatal odalátogatott, megérezte a nagy üzleti lehetőséget, és 1984-es tábor után, saját vállalkozásba kezdett, mi meg mehettünk új táborhelyet keresni.

Egy zenésztanfolyamon találkoztunk Ferencz Katival, Marssó Bélával, akik Nagykállóból jöttek, és hallván a problémát rögtön felajánlották, hogy a közelükben van egy szép kastély, ott talán meglennénk. Amikor kiderült, mekkora a létszám, maradt Harangod, ahol a gyönyörű akácos és a tó mellett, csak igazi nomád-tábort lehetett létrehozni, de gondoltuk, pont ez lehet a varázsa. Családi nyaralás közben, Miskolc-Tapolcáról kerekedtem fel, hogy nézzük már meg a helyet, nem hittem a szememnek, amikor az erdő útvesztői után megérkeztem a nagy tisztásra, és a kis trabcsimmal megálltam az Ínség-domb tetején. Festői környezet, csodálatos kilátás, tó, madarak, ürgék, közel400 hektárérintetlen terület fogadott.

Rögtön mondtam Katinak és Bélának: „Jövünk!” Ezután ősszel megismertük Stock Gyulát, az akkor frissiben kinevezett Művelődési Központ igazgatóját, aki azzal hívta fel magára a figyelmünket, hogy bármi ötletünk volt, vagy megvalósíthatatlan terv, arra a Gyulának csak az volt a válasza: „Megoldjuk!” Együtt mentünk Fodor Jánoshoz, az akkori tanácselnökhöz, aki szintén mellénk állt, és Stock Gyulát kinevezte a Téka Tábor helybéli felelősévé, valamint mindenben zöld utat engedélyezett neki. Így 1985-ben már ide hívtuk az embereket, a létszám már 400 fölé duzzadt, mindenki ilyen szabadságban szerette volna tölteni a nyarát, ahol a magyar népzene, néptánc tanulása mellett a kézművességgel is megismerkedhetett, hiszen ez akkortájt mind csak külön létezett. Sokan csatlakoztak hozzánk. Az Almássy Téri Szabadidőközpont, ahol a Téka klub üzemelt nagy sikerrel, szintén mellénk állt Hevesi István vezérletével. Ferenczy Piroska besegített a kézművességbe Beszprémy Katinak, majd később, a kézműveseket szervezte és irányította. Volt ott szövés-fonás, agyagozás, kosárfonás, gyékényezés, gyöngyfűzés, nemezelés, gyermekjáték készítés. A lovaglás mellett, lovasbemutatókat is tartottak, sőt megalakult a Téka Lovas Egyesület, később Történelmi Lovas Egyesület, de e tájban alakult az ottani táncoktatókból a Téka Táncegyüttes. Boka Gábor vezetésével, a táborlakókból verbuvált „Lókötő”, majd „Lopótök” színtársulat szórakoztatta a „Nagyérdeműt”. Kirándulások, tábortüzek, valamint előadások színesítették a programot (Makovecz Imre, Ratkó József, Ekler Dezső).

Emlékszem, meglátogattuk Makovecz Imrét a MAKONA irodájában, és kértük, hogy tervezzen nekünk egy tánccsűrt, ahol, ha esik, akkor is tudunk táncolni. El is mondta a gondolatát, csak az volt a baj, hogy az épület „királyfája”, ami középen tartja a gerendákat, éppen a csűr közepére érkezik a földre, így zavarni fog minket. Nem baj, mondta: ”Majd körtáncokat táncoltok.” Ezt hallotta meg Ekler Dezső, aki szintén a MAKONÁ-ban alkotott, és ő lett megbízva a tervezéssel. Így ő lett a tábor főépítésze, és a szellemiség megőrzésének egyik harcosa. Megszületett a jelenlegi tánccsűr, először csak papíron. Nagyon tetszett nekünk, aztán a vizesblokk, az ebédlő, az információs épület, a kilátó. Nagykálló elfogadta a terveket, sőt más épületek tervezését is Ekler Dezsőre bízták, hiszen éppen akkor indult a várossá nyilvánítás útjára Nagykálló, amit el is nyert, hiszen a kultúra, a szép épületek, mind-mind a fejlődést mutatták. Dezső építész tábort szervezett magyar és külföldi építészpalántáknak, hogy gyakorlatban is végigkísérjék egy munka megvalósulását, sőt lássák, ahogy birtokba veszik a táborlakók. A lajtos kocsiból vett víz a múlté lett, a betonoszlopokat fára cserélték, a budikból szép korszerű WC-k lettek.

Jöttek Brazíliából, Japánból, Európa számos nyugati országából, Ausztráliából, ami akkor nagyon nagy szó volt. A tábor egyre olajozottabban üzemelt, nagy híre volt, hiszen ilyen komplex népművészeti tábor, mint a Téka Népművészeti Tábor nem volt még Magyarországon. Igaz nagy erőfeszítések kellettek a Téka együttes részéről, minden támogatást, amit kaptunk a tábor fejlesztésébe tettük, szerszámokat, szövőszékeket, matracokat, gyapjút és más anyagokat vásároltunk.

Stock Gyula bíztatására, Fodor János polgármester, az aszfaltozott utat megépítette, hogy kulturáltan lehessen kijutni a táborba, és ne csak az erdőn keresztül, kihozatta a villanyt. Stock Gyula a Művelődési Központ dolgozóiból személyzetet adott, akik működtették és őrizték a területet egész évben. A fafaragók óriás alkotásait kiállította a tábor bejáratához. Mint tudjuk, a lényeg az apróságokban rejlik, így számára is fontos volt, hogy gyors legyen a bejelentkezés, mindenhol tisztaság legyen. A WC, mosdók, tusolók működjenek, a szennyvízszippantás flottul menjen. Ami nagy harca volt, hogy a tervek szerinti golfpálya helyett, az önkormányzat üdülőközponttá nyilvánította a területet, majd megalapította a Harangodi Téka Egyesületet.

A büfé, mely központi szerepet töltött be a tábor életében éjjel-nappal nyitva volt, hála Szilágyi Ferke barátunknak, de voltak olyan évek, amikor Tóth Ottó vállalkozó mutatta meg milyen is a vendéglátás felsőfokon. A létszám egyre duzzadt, volt, amikor 1200-an voltunk. Mindenkit kértünk a zenészbarátaink közül, akik zenekarban muzsikáltak, hogy szervezzenek hasonló tábort, mert nagy igény van az ilyen típusú táborokra. Aztán meg is fogadták a tanácsunkat, gombamód szerveződtek a zenész, kézműves, vagy hasonló komplex táborok. A Tükrös együttes, akik miden táborban részt vettek, közösen elosztva a muzsikus teendőket, ma is nagy sikerrel tartják táboraikat. Az a közösség, akik itt a táborunkban kovácsolódtak össze, bevallásuk szerint, egész évben ebből az érzésből táplálkoztak, amivel itt töltődtek fel. Szövődtek itt szerelmek, fogantak és születtek gyerekek (sok Téka gyereket tartunk számon), volt, aki a lakodalmát szervezte a táborunkra. Nagy szabadságérzés volt! Itt forgatta Szomjas György a Mulatság című filmjét, mely szintén érzékelteti az abban az időben oly áhított szabadságérzés fontosságát.

Aztán az épületeket gondozni is kellett, amire nem volt Önkormányzati pénz, így vállalkozók segítettek a legszükségesebbeket megoldani. A terület tulajdonjogát  sem lehetett megoldani, hiszen sok magántelek is belenyúlt a Téka Tábor területében, és mindenki nagy üzletet látott a területben.

Ekler Dezső Magyarországon egyedül kapta meg a Téka Tábor épületeiért 1989-ben, az utolsó Jugoszláv elismerést, a Piranesi-díjat, majd 1991-ban az Olasz, Palladio-díjat, ami az egyik legrangosabb elismerés a világ építészei között. A Bédekker kiadványoktól, a hivatalos Műegyetemi tankönyveken át, egy tucat nemzetközi szakkönyv és folyóirat foglalkozik 17 métert átívelő, egyenes gerendákból megoldott, jellegzetes angyalszárny szimbólumú tánccsűrrel, hiszen ilyen megoldás, mint ahogy ő oldotta meg az épület szerkezetét egyedülálló. Akik építették: A Budapesti Műszaki Egyetem,- az Iparművészeti Egyetem,- a Debreceni Ybl Miklós Építőipari Főiskola hallgatói, valamint a Nagykállai Költségvetési Üzem ácsai, Toka Sándor ácsmester vezetése és irányítása mellett.

Több éven keresztül győzködte, győzködtük az akkori vezetést, hogy értéket kell menteni, gondozni kell az itt felépített épületeket, – nem talált meghallgatásra, illetve kivitelezésre. Jöttek a gondok, nem volt gazdája a területnek, Stock Gyula keze is egyre jobban meg lett kötve. A siker együtt jár az irigységgel is, mindenki magának akarta a koncot. Hiába voltak nagyon sokan a táborban, a végeredmény vagy nulla, vagy deficit.

Hosszú vívódás után jutottunk el oda, hogy váltani kell! Garáné Magyar Katalin jött a segítségünkre, és mondta, hogy építsünk egy másik tábort, nézzünk egy helyet, legyen saját tulajdonunk, hogy ne legyünk kiszolgáltatva. Ebben Ekler Dezső is támogatott, „Majd építünk egy másikat!” – mondta. 1999-ben tartottuk az utolsó tábort Nagykállóban, majd találtunk egy szép területet a Zemplénben, Boldogkőváralján, és egy év kemény munka után a következő Téka Népművészeti Tábort már ott tartottuk. Csodálatos tájvédelmi környezet, patak, erdők, dombok, a Bodókői vár. Pásztor Péter, az organikus építészet jeles felvidéki képviselője megtervezte és megépítette a tánccsűrt, vizesblokkot, egy egységes képet adva a tábornak. Tetszett, hogy minden a miénk, bár tudtuk, ekkor kell a legtöbb munkát beletenni, hogy működhessen valami. Garáné Magyar Kati segített is ebben, a mai napig is, az egész nyarat kitöltve, igazán magas színvonalon működik a tábor. Összegzés képen elmondhatom, hogy jó érzéssel tölt el, hogy működik valami úgy is, hogy nincs ott a Téka együttes, hiszen mindegyik helyszínen úgy adtuk át a stafétabotot, hogy ez a népművészeti értékőrző szellemiség maradjon meg. Mindig is fontos volt számunkra, hogy minden embernek kielégítsük a hangulatából adódó kéréseket, dallamokat, ne mi legyünk az elsők, akik az ágyba bújnak. Minden esetben képesek voltunk, akár három napig is fennmaradni a szórakozni vágyókkal, ami természetesen magával vonta, hogy egy egész éjszaka átmuzsikálása után, egyértelmű volt, hogy a reggel kezdődő gyerek táncházat nekünk kell végig muzsikálni. Az is természetes volt, hogy a délelőtti, délutáni tánctanításokon mi muzsikáljunk, az esti táncházat mi csináljuk, és az utána következő kocsmai szórakoztatásnál aktívan részt vegyünk. Persze, ha a szervezéssel, vagy a programokban valami fennakadás volt, azt is mi oldjuk meg. Szívesen csináltuk, szerettük, minden a vérünkben volt, ezt tanultuk az öreg mesterektől, hogy nincs olyan elvetemült helyzet, amit meg ne oldanánk. Ezért kaptunk „Magyar Művészetért-díjat”, vagy az Erdélyi Világszövetség rubinját, a magyar kultúra megőrzéséért, és továbbadásáért.

2008. január 22.-én Nagykállóban, a kultúra napján muzsikáltunk, ahol a mostani polgármester, Juhász Zoltán kért fel arra, hogy, ”Úgy is mindenki azt mondja a Harangodra, hogy megyünk ki a Tékába, hadd nevezzék a területet ezentúl Tékának!” Mi ennek a kérésnek nagy megtiszteltetés mellett eleget tettünk, bár tudtuk, hogy ez nem az jelenti, hogy mi csináljuk a táborokat, hiszen ugyanebben az időszakban, mi is tartunk egy tábort Pomázon, a Magyar Vár Tábort, ahol házigazdák vagyunk. Most is sokan jönnek a „Téka Táborba”, sokan kérdezik, hogy ott leszünk-e, hiszen sokak emlékében még él a legendás Téka Tábor. Kívánom, hogy gondozzák és őrizzék a területet a nagykállaiak, az érdeklődők pedig élvezzék ennek a területnek a szépségét, továbbra is ápolják, tanulják és adják tovább a magyar népi hagyományokat, hiszen magyarságunk csak így maradhat életben. Most, amikor 25 éves a nagykállai Téka Tábor 2009. július 31.-én, pénteken egy koncerttel szeretnénk hozzájárulni az ünnepségsorozathoz! Mindenkit szeretettel várunk!

Lányi György – Téka együttes