A Téka együttesben akkor merült fel a tábor gondolata, amikor minden helyről, ahol éjszaka muzsikálni akartunk, hol finoman, hol keményebben, de kijjebbrugdaltak. Beszprémy Kati ajánlotta, – annak idején a Téka klubban a kézműves foglalkozásokat vezette -, hogy ő tud az Őrségben egy helyet, ahova érdemes volna elzarándokolni. Itt nem zavarunk senkit, a táborhely távol van a falutól, pont ideális 20-30 ember számára, akik addig szeretnének muzsikálni, énekelni, ameddig kedvük tartja. Így kerültünk 1983-ban Hegyhátszentjakabra, a Vadása-tó partjára. Az ottani tanácselnök Tolvaj elvtárs szívesen fogadott, de amikor látta, hogy mi is meglepődtünk, hogy 300-350 fiatal odalátogatott, megérezte a nagy üzleti lehetőséget, és 1984-es tábor után, saját vállalkozásba kezdett, mi meg mehettünk új táborhelyet keresni.
Egy zenésztanfolyamon találkoztunk Ferencz Katival, Marssó Bélával, akik Nagykállóból jöttek, és hallván a problémát rögtön felajánlották, hogy a közelükben van egy szép kastély, ott talán meglennénk. Amikor kiderült, mekkora a létszám, maradt Harangod, ahol a gyönyörű akácos és a tó mellett, csak igazi nomád-tábort lehetett létrehozni, de gondoltuk, pont ez lehet a varázsa. Családi nyaralás közben, Miskolc-Tapolcáról kerekedtem fel, hogy nézzük már meg a helyet, nem hittem a szememnek, amikor az erdő útvesztői után megérkeztem a nagy tisztásra, és a kis trabcsimmal megálltam az Ínség-domb tetején. Festői környezet, csodálatos kilátás, tó, madarak, ürgék, közel400 hektárérintetlen terület fogadott.
Rögtön mondtam Katinak és Bélának: „Jövünk!” Ezután ősszel megismertük Stock Gyulát, az akkor frissiben kinevezett Művelődési Központ igazgatóját, aki azzal hívta fel magára a figyelmünket, hogy bármi ötletünk volt, vagy megvalósíthatatlan terv, arra a Gyulának csak az volt a válasza: „Megoldjuk!” Együtt mentünk Fodor Jánoshoz, az akkori tanácselnökhöz, aki szintén mellénk állt, és Stock Gyulát kinevezte a Téka Tábor helybéli felelősévé, valamint mindenben zöld utat engedélyezett neki. Így 1985-ben már ide hívtuk az embereket, a létszám már 400 fölé duzzadt, mindenki ilyen szabadságban szerette volna tölteni a nyarát, ahol a magyar népzene, néptánc tanulása mellett a kézművességgel is megismerkedhetett, hiszen ez akkortájt mind csak külön létezett. Sokan csatlakoztak hozzánk. Az Almássy Téri Szabadidőközpont, ahol a Téka klub üzemelt nagy sikerrel, szintén mellénk állt Hevesi István vezérletével. Ferenczy Piroska besegített a kézművességbe Beszprémy Katinak, majd később, a kézműveseket szervezte és irányította. Volt ott szövés-fonás, agyagozás, kosárfonás, gyékényezés, gyöngyfűzés, nemezelés, gyermekjáték készítés. A lovaglás mellett, lovasbemutatókat is tartottak, sőt megalakult a Téka Lovas Egyesület, később Történelmi Lovas Egyesület, de e tájban alakult az ottani táncoktatókból a Téka Táncegyüttes. Boka Gábor vezetésével, a táborlakókból verbuvált „Lókötő”, majd „Lopótök” színtársulat szórakoztatta a „Nagyérdeműt”. Kirándulások, tábortüzek, valamint előadások színesítették a programot (Makovecz Imre, Ratkó József, Ekler Dezső).
Emlékszem, meglátogattuk Makovecz Imrét a MAKONA irodájában, és kértük, hogy tervezzen nekünk egy tánccsűrt, ahol, ha esik, akkor is tudunk táncolni. El is mondta a gondolatát, csak az volt a baj, hogy az épület „királyfája”, ami középen tartja a gerendákat, éppen a csűr közepére érkezik a földre, így zavarni fog minket. Nem baj, mondta: ”Majd körtáncokat táncoltok.” Ezt hallotta meg Ekler Dezső, aki szintén a MAKONÁ-ban alkotott, és ő lett megbízva a tervezéssel. Így ő lett a tábor főépítésze, és a szellemiség megőrzésének egyik harcosa. Megszületett a jelenlegi tánccsűr, először csak papíron. Nagyon tetszett nekünk, aztán a vizesblokk, az ebédlő, az információs épület, a kilátó. Nagykálló elfogadta a terveket, sőt más épületek tervezését is Ekler Dezsőre bízták, hiszen éppen akkor indult a várossá nyilvánítás útjára Nagykálló, amit el is nyert, hiszen a kultúra, a szép épületek, mind-mind a fejlődést mutatták. Dezső építész tábort szervezett magyar és külföldi építészpalántáknak, hogy gyakorlatban is végigkísérjék egy munka megvalósulását, sőt lássák, ahogy birtokba veszik a táborlakók. A lajtos kocsiból vett víz a múlté lett, a betonoszlopokat fára cserélték, a budikból szép korszerű WC-k lettek.
Jöttek Brazíliából, Japánból, Európa számos nyugati országából, Ausztráliából, ami akkor nagyon nagy szó volt. A tábor egyre olajozottabban üzemelt, nagy híre volt, hiszen ilyen komplex népművészeti tábor, mint a Téka Népművészeti Tábor nem volt még Magyarországon. Igaz nagy erőfeszítések kellettek a Téka együttes részéről, minden támogatást, amit kaptunk a tábor fejlesztésébe tettük, szerszámokat, szövőszékeket, matracokat, gyapjút és más anyagokat vásároltunk.
Stock Gyula bíztatására, Fodor János polgármester, az aszfaltozott utat megépítette, hogy kulturáltan lehessen kijutni a táborba, és ne csak az erdőn keresztül, kihozatta a villanyt. Stock Gyula a Művelődési Központ dolgozóiból személyzetet adott, akik működtették és őrizték a területet egész évben. A fafaragók óriás alkotásait kiállította a tábor bejáratához. Mint tudjuk, a lényeg az apróságokban rejlik, így számára is fontos volt, hogy gyors legyen a bejelentkezés, mindenhol tisztaság legyen. A WC, mosdók, tusolók működjenek, a szennyvízszippantás flottul menjen. Ami nagy harca volt, hogy a tervek szerinti golfpálya helyett, az önkormányzat üdülőközponttá nyilvánította a területet, majd megalapította a Harangodi Téka Egyesületet.
A büfé, mely központi szerepet töltött be a tábor életében éjjel-nappal nyitva volt, hála Szilágyi Ferke barátunknak, de voltak olyan évek, amikor Tóth Ottó vállalkozó mutatta meg milyen is a vendéglátás felsőfokon. A létszám egyre duzzadt, volt, amikor 1200-an voltunk. Mindenkit kértünk a zenészbarátaink közül, akik zenekarban muzsikáltak, hogy szervezzenek hasonló tábort, mert nagy igény van az ilyen típusú táborokra. Aztán meg is fogadták a tanácsunkat, gombamód szerveződtek a zenész, kézműves, vagy hasonló komplex táborok. A Tükrös együttes, akik miden táborban részt vettek, közösen elosztva a muzsikus teendőket, ma is nagy sikerrel tartják táboraikat. Az a közösség, akik itt a táborunkban kovácsolódtak össze, bevallásuk szerint, egész évben ebből az érzésből táplálkoztak, amivel itt töltődtek fel. Szövődtek itt szerelmek, fogantak és születtek gyerekek (sok Téka gyereket tartunk számon), volt, aki a lakodalmát szervezte a táborunkra. Nagy szabadságérzés volt! Itt forgatta Szomjas György a Mulatság című filmjét, mely szintén érzékelteti az abban az időben oly áhított szabadságérzés fontosságát.
Aztán az épületeket gondozni is kellett, amire nem volt Önkormányzati pénz, így vállalkozók segítettek a legszükségesebbeket megoldani. A terület tulajdonjogát sem lehetett megoldani, hiszen sok magántelek is belenyúlt a Téka Tábor területében, és mindenki nagy üzletet látott a területben.
Ekler Dezső Magyarországon egyedül kapta meg a Téka Tábor épületeiért 1989-ben, az utolsó Jugoszláv elismerést, a Piranesi-díjat, majd 1991-ban az Olasz, Palladio-díjat, ami az egyik legrangosabb elismerés a világ építészei között. A Bédekker kiadványoktól, a hivatalos Műegyetemi tankönyveken át, egy tucat nemzetközi szakkönyv és folyóirat foglalkozik 17 métert átívelő, egyenes gerendákból megoldott, jellegzetes angyalszárny szimbólumú tánccsűrrel, hiszen ilyen megoldás, mint ahogy ő oldotta meg az épület szerkezetét egyedülálló. Akik építették: A Budapesti Műszaki Egyetem,- az Iparművészeti Egyetem,- a Debreceni Ybl Miklós Építőipari Főiskola hallgatói, valamint a Nagykállai Költségvetési Üzem ácsai, Toka Sándor ácsmester vezetése és irányítása mellett.
Több éven keresztül győzködte, győzködtük az akkori vezetést, hogy értéket kell menteni, gondozni kell az itt felépített épületeket, – nem talált meghallgatásra, illetve kivitelezésre. Jöttek a gondok, nem volt gazdája a területnek, Stock Gyula keze is egyre jobban meg lett kötve. A siker együtt jár az irigységgel is, mindenki magának akarta a koncot. Hiába voltak nagyon sokan a táborban, a végeredmény vagy nulla, vagy deficit.
Hosszú vívódás után jutottunk el oda, hogy váltani kell! Garáné Magyar Katalin jött a segítségünkre, és mondta, hogy építsünk egy másik tábort, nézzünk egy helyet, legyen saját tulajdonunk, hogy ne legyünk kiszolgáltatva. Ebben Ekler Dezső is támogatott, „Majd építünk egy másikat!” – mondta. 1999-ben tartottuk az utolsó tábort Nagykállóban, majd találtunk egy szép területet a Zemplénben, Boldogkőváralján, és egy év kemény munka után a következő Téka Népművészeti Tábort már ott tartottuk. Csodálatos tájvédelmi környezet, patak, erdők, dombok, a Bodókői vár. Pásztor Péter, az organikus építészet jeles felvidéki képviselője megtervezte és megépítette a tánccsűrt, vizesblokkot, egy egységes képet adva a tábornak. Tetszett, hogy minden a miénk, bár tudtuk, ekkor kell a legtöbb munkát beletenni, hogy működhessen valami. Garáné Magyar Kati segített is ebben, a mai napig is, az egész nyarat kitöltve, igazán magas színvonalon működik a tábor. Összegzés képen elmondhatom, hogy jó érzéssel tölt el, hogy működik valami úgy is, hogy nincs ott a Téka együttes, hiszen mindegyik helyszínen úgy adtuk át a stafétabotot, hogy ez a népművészeti értékőrző szellemiség maradjon meg. Mindig is fontos volt számunkra, hogy minden embernek kielégítsük a hangulatából adódó kéréseket, dallamokat, ne mi legyünk az elsők, akik az ágyba bújnak. Minden esetben képesek voltunk, akár három napig is fennmaradni a szórakozni vágyókkal, ami természetesen magával vonta, hogy egy egész éjszaka átmuzsikálása után, egyértelmű volt, hogy a reggel kezdődő gyerek táncházat nekünk kell végig muzsikálni. Az is természetes volt, hogy a délelőtti, délutáni tánctanításokon mi muzsikáljunk, az esti táncházat mi csináljuk, és az utána következő kocsmai szórakoztatásnál aktívan részt vegyünk. Persze, ha a szervezéssel, vagy a programokban valami fennakadás volt, azt is mi oldjuk meg. Szívesen csináltuk, szerettük, minden a vérünkben volt, ezt tanultuk az öreg mesterektől, hogy nincs olyan elvetemült helyzet, amit meg ne oldanánk. Ezért kaptunk „Magyar Művészetért-díjat”, vagy az Erdélyi Világszövetség rubinját, a magyar kultúra megőrzéséért, és továbbadásáért.
2008. január 22.-én Nagykállóban, a kultúra napján muzsikáltunk, ahol a mostani polgármester, Juhász Zoltán kért fel arra, hogy, ”Úgy is mindenki azt mondja a Harangodra, hogy megyünk ki a Tékába, hadd nevezzék a területet ezentúl Tékának!” Mi ennek a kérésnek nagy megtiszteltetés mellett eleget tettünk, bár tudtuk, hogy ez nem az jelenti, hogy mi csináljuk a táborokat, hiszen ugyanebben az időszakban, mi is tartunk egy tábort Pomázon, a Magyar Vár Tábort, ahol házigazdák vagyunk. Most is sokan jönnek a „Téka Táborba”, sokan kérdezik, hogy ott leszünk-e, hiszen sokak emlékében még él a legendás Téka Tábor. Kívánom, hogy gondozzák és őrizzék a területet a nagykállaiak, az érdeklődők pedig élvezzék ennek a területnek a szépségét, továbbra is ápolják, tanulják és adják tovább a magyar népi hagyományokat, hiszen magyarságunk csak így maradhat életben. Most, amikor 25 éves a nagykállai Téka Tábor 2009. július 31.-én, pénteken egy koncerttel szeretnénk hozzájárulni az ünnepségsorozathoz! Mindenkit szeretettel várunk!
Lányi György – Téka együttes
A Fonó Budai Zeneházból Török Ferenc készített riportot Lányi Györggyel, a Téka együttes 35 éves jubileumi koncertje előtt.
1. A hazai táncház- és népzenei mozgalom egyik úttörő együttese a Téka. Milyen volt ez a 35 év?
Rövidnek tűnik, mégis, mikor végiggondolom azt a sok élményt, tanulást, utazásokat, turnét, hihetetlen emberekkel való találkozást, lepődök meg, mennyire tartalmas volt. Úgy érzem értelmes dolgot csináltam az életemben, sok-sok embernek, zenekarnak segítettem, miközben a mai napig tanulok, hiszen egy élet nem elég arra, hogy azt mondhassam, kész a nagy „MŰ”. Sokat gondolok azokra az emberekre, akik segítették munkámat, Csoóri Sanyitól kezdve, az erdélyi zenészekig, akik tanítottak. Nekünk, mint Téka együttesnek, mindig is fontos volt, hogy azt a zenei élményt adjuk át a hallgatóságunknak, amit mi éreztünk első pillanattól kezdve, amikor eredeti magyar népzenét hallottunk. E mellett köteleztük el magunkat, itt formálódott erkölcsünk, értékítéletünk, és soha nem akartunk divatos zenei irányzatokat meglovagolni. Fontos volt a Tékának, hogy a megszerzett tudásunkat átadjuk a fiatalságnak, egész életünkben tanítottunk, zenésztanfolyamokon, zeneiskolákban, magánemberként szerte a világban. Sok együttes megalakulását segítettük, akik a mai napig is jeles képviselői a magyar népzenei életnek. Ami még a nevünkhöz köthető, hogy létrehoztuk a Téka Népművészeti Tábort, amely mintát adott ilyen táborok létrehozására, így igazán örömmel tölt el, hogy szinte az egész világon, a Téka Tábor mintájára szerveződnek évről-évre hasonló táborok. Persze, az, hogy mi is folytattuk az elődök láttán a táncházainkat hétről-hétre, és legendássá váltak a Téka Táncházak, szintén nagy örömmel tölt el, hiszen olyan hangulatot tudtunk létrehozni, ami sok ember számára meghatározó volt, így folyamatosan központi találkozóhellyé váltunk a népi kultúrát kedvelők körében. Jelenleg a koncertezés felé vettük az irányt, de a tanítás ugyanúgy kitölti az életünket, hiszen meggyőződésem, hogy a fiatalságban a jövő, és minden befektetett energia ezerszeresen fog megtérülni, nem csak számunkra, hanem az egész nemzet számára.
2. 1976-ban (és mai is) a hozzátok hasonló korú srácok elsősorban nagyterpeszben álló szólógitárosok szerettek volna lenni egy rock’n’roll zenekarban, s nem egy, addig szinte ismeretlen, stílus, kultúra képviselői. Honnan jött az indítatás?
Velem is így volt! Jimi Hendrix, Rolling Stones stb. mind-mind megfogott, és hosszú hajú gitárosként a gimis zenekarban gityóztam. Aztán 17 éves koromban hallottam először eredeti magyar népzenét, és tágra meredt füllel hallgattam, hogy mi ez. Persze, hogy hallottam Kodályról, Bartókról, de a felvételen megszólaló muzsika más érzelmeket közvetített. Tiszta, egyszerű, őszinte, valami hihetetlen kikristályosodott muzsika volt. Úgy hatott rám, hogy először kontrázni, majd dudálni kezdtem, fejest ugrottam a népzenei életbe. Bartók Táncegyüttes, Sebő, Muzsikás együttes, minden táncházban ott voltam, találkoztam a Kassák Klubban Nagy Lászlóval, Csoóri Sándor költőkkel. Megváltozott minden, éreztem ez eddig el volt zárva tőlem. Megváltoztatta az életem, ott hagytam az „aranyat tojó tyúkocskát”, a fogtechnikusi állásomat, és feltettem az egész életemet, hogy jó népzenész lehessek. Pedig akkori érzésem szerint azt gondoltam, soha nem lehet úgy megtanulni ezt a muzsikát, mint ahogy a nagy mesterektől hallottam.
3. Gondoltatok akkor arra, hogy egy máig ható, élő, és a városi ember számára is értelmezhető dolognak vagytok és lesztek a részesei?
Nem gondoltam! Azt éreztem, hogy nekem ez nagyon tetszik, olyan energiákat szabadít fel bennem, amit soha nem gondoltam volna. Csak csinálni akartam, muzsikálni, tanulni. Hogy mit adtunk mi, mint Téka, a mai embereknek, azt azokból a visszajelzésekből tudjuk, amit ők mondtak, vagy sugároztak felénk. És bizony egyszer csak leesett a tantusz, hogy ez már nem csak a magunk szórakoztatására megy, hanem itt egy komoly közösségformáló erővé váltunk. Fontos az embereknek amit csinálunk, a zenénk sokaknak meghatározó, fontos érzések közvetítői vagyunk. Erkölcsi példát mutatunk, előhozzuk, a már feledésbe merülő íratlan szabályokat, az adott szó becsületét, az egymásra való odafigyelést, amit Erdélyben tanultunk. Éreztük ez hihetetlen felelősség, így teszünk a mai napig is.
3. Vizeli Balázs (később Szeret), Nagy Zoli (később Kolompos) Porteleki Laci (később Muzsikás), Porteleki Zoli (később Méta) a Téka tagja volt míg Ökrös Csaba, az Ökrös Zenekar után hozzátok csatlakozott. Egyszerre elengedő és befogadó a közeg.
Mi visz el embereket innen és mi hoz ide?
Sokáig (15 év), arról voltunk híresek, hogy nem változnak a tagok a Tékában, mégis a sors úgy hozta, hogy bizonyos élethelyzetekben, külső körülmények arra a döntésre juttatott valakit, hogy elhagyja az együttest. Személy szerint, én mindig is sajnáltam, úgy éreztem soha nem fog megváltozni a zenekar összetétele. Mi, az elején „vérszerződést” kötöttünk, hogy mindig együtt maradunk. Persze, akkor semelyikünk nem gondolt egyéb nehézségekre, olyan élethelyzetekre, ami megváltoztatta a Csapatot. Akik jöttek, szívesen jöttek, akik elmentek, azokat meg nehéz szívvel engedtem el. Örülök, hogy jelenleg Soós Andrissal, Kalász Mátéval, Tárnoki Beával és Havasréti Palival muzsikálhatok.
5. Ma már legendássá vált a Téka tábor. Honnan jött az ötlet?
Mindenhonnan kirúgtak minket. Mármint, ahova bulizni mentünk, ez legyen kocsma, borozó, étterem, házibuli, mert ugye mindenhol muzsikáltunk. Az igazán nagy bulik a rendőrséggel fejeződtek be, és ebből lett elegünk. Szerettünk volna egy olyan helyet találni, ahol, hogyha egy hétig muzsikálunk, akkor sem zavarunk senkit, és nem kapcsolgatják a villanyt, vagy dobják a fémtálcát a földre, hogy záróra. Beszprémi Kati tanácsolta az Őrségben Hegyhátszentjakabot, a Vadása-tó partján, hogy ott aztán tényleg nem zavarunk senkit, és csodálatos hely. Titokban szerettünk volna odamenni kis baráti csapatunkkal, és mire odaérkeztünk 330 ember várt minket. Meglepődtünk, magunkra főztünk, kézműveskedtünk, táncoltunk, zenéltünk, buliztunk, szinte nem aludtunk semmit a nyolc nap alatt. Ez annyira tetszett nekünk, és persze az embereknek is, hogy komolyan elkezdtünk szervezni a táborainkat. Egy évig készítettük elő a következő tábort, minden támogatást, amit kaptunk, a táborra költöttük. Aztán áttettük a tábort Nagykállóba, ahol Makovecz Imre és Ekler Dezső állt mellénk, és Dezső megtervezte és megépítette azokat a csodálatos épületeket, amiért fantasztikus elismeréseket kapott. Aztán 1200 főre bővült a tábor, csodálatos volt. Jött a gondolat, hogy saját területen, saját tábort építsünk, hiszen egy-egy Önkormányzattal nehezen tudtuk megértetni mi is a tábor lényege, mit szeretnének az emberek, mi a fontos nekünk ebben az egész táborozgatásban. Átmentünk Boldogkőváraljára, és felépítettük egy hasonló helyszínt, mint ami Nagykállóban volt. Majd 19 csodálatos év után úgy döntöttünk, hogy átadjuk a stafétabotot a fiataloknak. Nem könnyű nyolc napig, éjjel-nappal muzsikálni, nem aludni, mindenki igényét kielégíteni, mindenkivel mulatni reggelig, vagy délig, de közben csináld a gyerektáncházat is. Igazából, úgy éreztem, hogy a példamutatás megtörtént, sok-sok tábor alakult, alakul a mai napig is. Igazán örömmel tölt el, hogy úgy is működik valami, ha már mi nem vagyunk ott. Azt mondják: „Maradandót alkottatok!”
6. Sokszínű, nagyon képzett és tehetséges a mai fiatal zenészgeneráció.
Azt lehet látni, hogy bátran és nyitottan társítják az autentikus stílust, a saját kulturális élményeikkel. Másképp közelítenek az alapokhoz, vagy swinget, bluest, kávéházi zenét, stb. „kötnek be” a dalokba. Ez teheti élővé a ma már szinte csak lemezeken létező, a természetes közegét vesztett autentikus népzenét vagy sem?
Drukkolok mindenkinek, aki szeretne valami újat létrehozni. Sok feldolgozást hallottam már jókat is, rosszakat is. Volt ami tetszett, volt ami nem. Mégis azt kell mondjam – persze ez az én véleményem -, hogy az autentikus népzenét, játékmódot nem a múzeumba kell őrizni, hanem használni kell, mindennapjainkba beépíteni, szórakozni rá. Ezek a dalok mindenféle feldolgozás nélkül kifejezik minden korosztály érzelmeit, bánatait, örömeit. Minden élethelyzetre találunk példát, megfelelő szöveget, vagy dallamot. Én például akkor dolgoztam fel gitárosként Jimi Hendrix szólóját, amikor nem tudtam úgy eljátszani, mint ő. Természetesen nehéz szívvel veszi tudomásul az ember, amikor elég mélyre ás a magyar népzenébe, hogy ilyen páratlan kincsesbarlangot, nem találni még egyet, ezt megtanulni, olyan szintre fejleszteni, mint egy olyan muzsikus, aki már 60 éve csak egy falu zenei hagyományát játssza, szinte lehetetlen. Ilyenkor, válaszút előtt állunk: vagy még több tanulás, gyakorlás, és ki tudja mi lesz belőle, vagy dolgozzuk fel a ma divat szerint, hogy mindenki „kajálja”. Talán lesz, akit közelebb hozunk a magyar népzenéhez, de egy biztosan elveszik: Az, amiért elkezdtük az egészet csinálni, az az ősiség, amit elődjeink átadnak nekünk, az a folytonosság, amire Kodály is felhívja a figyelmet, hogy a népzenei műveltséget minden generációnak újra és újra meg kell szereznie magának. Európának szüksége van a sokszínűségre, nekünk meg szükségünk van arra a muzsikára, amitől magyarok vagyunk, ami a miénk, és nincs még egy nemzet, akinek ekkora kincs lenne a kezében. Ezt nem dobhatjuk ki, vagy hígíthatjuk föl! Legyünk büszkék arra, amink van!
7. Te a duda, Havasréti Pali pedig a tekerő köré szervezett egy átfogó projektet és zenekart. Mi van ezekkel az ügyekkel?
Természetesen elsősorban Csoóri Sanyi barátomat kell említsem, hiszen Pali is, és én is nála kezdtünk tekerőzni, és dudálni. Vele karöltve, alakult mind a két zenekar. Ha Béres János bácsi nem alapítja meg az Óbudai Népzenei Iskolát, nem segít a tantervek megírásában, biztosan nem itt tartanánk. Azóta hivatalosan lehet tanítani a magyar népi hangszereket.
Jelenleg sok-sok dudás és tekerős van. Tekerős táborok, duda táborok, sőt közösen is tartunk tábort dudások, tekerősök Kétbodonyban, Pál Pista bácsival. Tekerő és dudakészítők nőtték ki magukat, akik mesteri hangszereket készítenek, pici gyerekek dudálnak és tekerőznek, zeneiskolákban tanítjuk ezeket a hangszereket. Újból él mind a két hangszer, pedig már majdnem kiveszett. Ebben tényleg nagy szerepe van Palinak és nekem. Óvodákba, iskolákba, gimnáziumokba járunk rendszeresen a „Magyarok Muzsikája” ismeretterjesztő műsorunkkal, ahol már pici korban megismerhetik a gyerekek a magyar nyelvterület hangszer és zenei világát. Szerintem ma már a duda láttán nem Skócia, a tekerő láttán pedig nem Franciaország jut eszébe a magyar embereknek. Jó lenne, ha Magyarországon is olyan becsülete volna mind a két hangszernek, mint az említett országokban!
osztrák filozófus, író, dramaturg, tanár, az antropozófia megalkotója
1861. február 27. — 1925. március 30.
Az ember a világot megismerve önmagára talál, és magát megismerve föltárul számára a világ.
Nem az a feladatunk, hogy a felnövekvő generációnak meggyőződéseket közvetítsünk. Hozzá kell segítenünk, hogy a saját ítélőerejét, a saját felfogóképességét használja. Tanuljon meg a saját szemével nézni a világban… A mi vélekedéseink és meggyőződéseink csak a mi számunkra érvényesek. Az ifjúság elé tárjuk őket, hogy azt mondjuk: így látjuk mi a világot. Nézzétek meg most már ti is, milyennek mutatja magát nektek. Képességeket ébresszünk fel, és ne meggyőződéseket közvetítsünk. Ne a mi igazságainkban higgyen az ifjúság, hanem a mi személyiségünkben. Azt vegyék észre a felnövekvők, hogy mi keresők vagyunk, és őket is a keresők útjára kell vezetnünk.
Mindenfajta nevelés önnevelés, és mi mint tanítók, nevelők csak a saját magát nevelő gyermek környezetét alkotjuk. A legkedvezőbb környezetet kell teremtenünk, hogy a gyermek úgy nevelje általunk önmagát, ahogy belső sorsát követve nevelődnie kell.
A szépet csodálni,
Az igazat óvni,
A nemeset tisztelni,
A jót körülölelni,
Ez vezeti az embert
Az életben célokhoz.
Az a feladatunk, hogy a gyermek környezetében olyan hatást fejtsünk ki, hogy egészen a gondolatokba és érzületekbe menően a jót, az igazat, a szépet és a bölcset utánozó lénnyé lehessen.
Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.
Az élményekkel járó benyomások lassanként eltűnnek emlékezetünkből, de nem tűnnek el gyümölcseik. Nem emlékezünk már összes gyermekkori élményünkre, amikor írni és olvasni tanultunk. Nem tudnánk azonban írni és olvasni, ha ezeket az élményeket nem éltük volna át, és ha eredményük képességek formájában nem maradt volna meg.
A gyermeket tiszteletben kell fogadni, szeretetben kell nevelni és szabadságban kell elbocsátani.
A dolgok általában úgy végződnek, ahogy kezdődnek.
Hamarosan megjelenik a MAGONC együttes legújabb lemeze „Zengedezzünk” címmel. Ennek apropóján beszélgettem Lányi Györggyel, az együttes vezetőjével.
Mikor kezdtél el hangszeren játszani?
Először zongorázni tanultam, úgy 7 éves koromtól 4 évig. Nem volt a kedvenc hangszerem, inkább a tanárnő miatt jártam, és amikor a tanítást abbahagyta, én is megváltam ettől a hangszertől. Nagy örömömre! Emlékszem még a kezem is eltörött, hogy ne kelljen zongoráznom.
Hogy kerültél a TÉKA együtteshez?
A zongorázási korszak után elkezdődött egy nagy gitározási élet, az akkori rockzene hatása miatt. Hosszú hajú gitárosként együttesben játszottam, meg szóló karrierem is volt. Egyszer, amikor barátaimhoz mentem próbára, furcsa zene ütötte meg a fülemet. Nem ismertem. Ott hallottam először magyar népzenét. Magyar duda szólt, és akkor nekem nagyon megtetszett ennek az egyszerűsége, a tisztasága. Nagyon megérintett. Ekkor határoztam el, hogy népzenész leszek. A gitár sajnos nem nagyon illet bele, így választottam a kontrát. Ezen kezdtem el játszani. Ebben az időben ismerkedtem meg a társaimmal, és 1976–ban nagy lelkesedéssel megalapítottuk a TÉKA együttest.
A Magonc együttes milyen ötlet alapján született?
Tanításaim során született egy álmom, hogy jó lenne alapítani egy nagy együttest, pici gyerekekből. Gondoltam lehetne 50-60 furulyás, pengetősök, ütősök, hiszen az együttmuzsikálás élménye az egyik legnagyobb mozgatórugója a zenélésnek.
Szecsődi Attila támogatásával kezdtem el itt tanítani több, mint 15 éve. Ide jártak a gyerekeim, Lányi Peti és Lányi Eszti, mára már az egyetemet is hamarosan elvégzik. Amikor itt az Óbudai Waldorf Iskolában kiderült számomra, hogy az egész iskolának a szellemisége a magyar ünnepkör köré rendezi az életét, és eleve magyar pásztorfurulyán tanultak a gyerekek, ekkor jött az ötlet, hogy megvalósítsam régi álmomat. Amúgy ennek az együttesnek a névadója, „keresztanyja”, az a Heinrich Ildikó volt, aki régebben tanított itt, az ő ötlete volt a Magonc újság, majd Gőgh Zsolt, szintén volt osztálytanító használta, így öröklődött ránk az elnevezés. Engedélyt kérve tőlük átvettem ezt a nevet és továbbra is ezt használjuk.
Milyen nehézségekkel kellett szembenézni az együttessel kapcsolatban?
Nehézségek mindig vannak, a legnehezebb az, amikor a gyerekek kezdenek felnőni és már magtanultak jól muzsikálni, de más dolgokat is ki akarnak próbálni. Pl. sportolnának, más hangszeren játszanának, vagy csak túl sokat kell foglalkozniuk a tanulmányaikkal, ami miatt nem tudják vállalni a próbákon való részvételt. A régiek mennek, újak jönnek. Így nehézséget jelent, hogy minden 4. vagy 5. évben egy új együttest kell megszervezni. Ez komoly kihívás számomra.
Jelenleg hányan játszanak az együttesben?
Zenekarunk jelenleg 119 fős, de ebbe még nem számoltam bele az elsősöket, akik 30-an vannak. Ők a Magonc Tábor után muzsikálnak az együttesben, de már most is páran a fellépéseken beállnak a csapatba. Az együttes legfiatalabb tagja Molnár Eszter, még óvodás. Most tehát 119-en vagyunk, én vagyok a 120-dik.
Mesélnél a harmadik lemezről, lemezfelvételről?
Mivel az iskola pincéjében történt a felvétel, amit azért nem mondhatnék stúdió-körülménynek, nem volt könnyű a helyzetünk. Képzeld el, hogy egy oxigén nélküli teremben (mert ugye hamar elhasználtuk a levegőt), milyen nehéz lehet tartózkodni, síri csendet varázsolni. Bozsó Robi bácsi is sokat segített. Már a terem kialakítása sem volt egyszerű, ki kellett pakolni mindent. Szerencsére a szülők bedobták magukat és Horváth Levi berendezte. Igazából behúzódni ebbe a terembe egész napos tanulás után, és koncentrálva végigjátszani a számokat többször is úgy, hogy ugyanakkora lelkesedéssel szóljon: ez volt nehézség. Mégis „házon belül” megtörtént a felvétel, és örültem, hogy „itthon” vagyunk. Most folynak az utómunkák, szerintem nagyon változatos, szép lemez lesz.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Ezt a folyamatot nem lehet megállítani, és én nagyon szívesen csinálom. Rengeteg segítséget kapok a tanároktól, szülőktől egyaránt. A VII. Magonc Táborba mindenkit várunk, mert ez már sokkal több lett, mint zenei tábor. Muzsikálunk, énekelünk, családokkal együtt jól érezzük magunkat, és azért vagyunk ott, hogy feltöltődjünk azokon a napokon egész évre. Másrészt 4 év múlva megint új lemez lesz!
Hány példány fogyott eddig a Magonc lemezeiből?
Most nem tudom megmondani, ez nem egy üzleti vállalkozás, inkább, mint névjegykártyát osztogatom. Rengeteg, több mint 1000 példányt osztottam szét, és azt mondhatom, hogy Magyarországtól Amerikán keresztül Ausztráliáig, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Nem hiszik el, hogy ilyen pici gyerekek, így tudnak muzsikálni. Ez páratlan a világon! Ingyen játszunk, de ha kapunk egy kis tiszteletdíjat, abból gyarapítom a Magonc együttes hangszertárát, vagy javíttatom azt.
Lesz-e a felsősöknek Magonc?
Ez teljesen mindegy, mi egy zenekar vagyunk. A zene korhatár nélküli, inkább a felsősöknek kellene elgondolkozniuk, mennyire érzik úgy magukat, hogy szívesen játszanának a kicsikkel. Aki úgy érzi, hogy ezekkel a kicsikkel én nem játszom, csak mert ciki, annak magában kellene elgondolkodnia. Én 53 éves vagyok és ugyanúgy szeretek a kis elsősökkel játszani, mint a 88-90 éves zenészmesterekkel. Itt vannak a nagyobbak is, Ébend Ádám, aki 21 évesen is szívesen játszik a Magonc együttesben, Telegdi Balázs, vagy Pétery Anna, akik most is játszottak a lemezen. Mások is szívesen csatlakozhatnak, szeretettel várunk mindenkit!
Köszönöm a beszélgetést! További szép sikereket!
Tóbiás Dániel
